dsc_0751

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a migránsválság társadalmi, gazdasági összefüggéseiről tartott előadást szeptember 21-én a Pest Megyei Könyvtárban, telt ház előtt. A megjelenteket Hadházy Sándor országgyűlési képviselővel köszöntöttük, és mindkettőnk a kérdés fontosságára hívtuk fel a figyelmet, mert most hazánk jövőjéről van szó, arról, hogy gyerekeink, unokáink milyen társadalomban éljenek.

Újkori népvándorlás

Varga Mihály miniszter szerint az elmúlt hónapok központi témája, hogy mit kezdjünk ezzel a váratlan, vagy talán nem is annyira váratlan helyzettel, ami a migránsok beözönlésével alakult ki. Ez a folyamat tulajdonképpen egy újkori népvándorlás kezdete, amellyel korábban nem találkoztunk, mert legfeljebb 500 évenként fordul elő ilyen a történelemben. A világ egyes országai túlnépesedtek, és az utánpótlás szinte korlátlan: 30-35 millióra becsülik azt a népességszámot, amely indulásra kész. Minden szakértő egyetért abban, hogy hamarosan újabb erőteljes hullámra kell számítanunk, ennek csak az ideje kérdéses.

Brüsszel válasza

Varga Mihály szerint Brüsszelnek három válasza van a kihívásra. Azt mondják, hogy Európa befogadó, jöjjön, aki akar, tárt karokkal várjuk őket. A következő öt évben 93 milliárd eurót akarnak fordítani az ideérkezők integrálására. A merkeli válasz az, hogy szétosztjuk őket. Mindenki tudja, hogy a pár ezer hazánkba telepített migráns csak az első fecske, és várható, hogy számuk 50 ezerre nő, mert ennyien regisztráltak nálunk. Amelyik ország pedig nem veszi át a kötelezően előírt létszámot, 250 ezer eurót kell fizetnie fejenként. S mindezt tetézi a családegyesítés szabálya: a befogadott migránsokat követheti a család, ami plusz 6-7 embert jelent.

Magyarország válasza

Orbán Viktor az első kormányfő Európában, aki felhívta a figyelmet a migráció veszélyeire. Hazánk felemelte a szavát az ellen, hogy Brüsszel megkerülte a nemzeti parlamenteket. Az állam nem akar többet költeni a migránsokra, mint saját állampolgáraira.

Az EU két alapvető dolgot ígért: biztonságot és gazdasági jólétet. Ma már nincs európai válasz a biztonsági kihívásokra, és az EU nem tudott egységes gazdasági tömbbé válni, ami világosan kiderült a 2008-as válságnál is.

Brüsszelben azt mondják, hogy munkaerőre van szükség. Varga Mihály szerint valóban vannak hiányszakmák, üres álláshelyek, de ez azért hamis érv, mert a bevándorlók döntő többsége képzetlen, 70%-uk analfabéta, s ma már vannak tapasztalataink arról, hogy második-harmadik generációs bevándorlók nem tudnak integrálódni. 22 millió munkanélküli van Európában, s vétek, ha ezt a problémát külföldiekkel akarjuk megoldani. Sokkal célszerűbb átképzésekkel segíteni a helyieket, hogy el tudjanak elhelyezkedni, és betöltsék a hiányszakmákat.

Hazánk javaslata – Orbán Viktor szavaival –, hogy a segítséget vigyék oda, ne a bajt hozzák ide. A kormány szerint támogatni kell a válság sújtotta térséget, célzott támogatást kell számukra adni, és erkölcsi kötelességünk az ott élő keresztényeket támogatni.

Költségvetési és biztonságpolitikai következmények

A bizonytalanságnak ára van, mondta Varga Mihály, a tőke rögtön reagál mindenre, mert biztonságos térségben akarnak befektetni. Sok pénzbe kerül a védekezés, az ideérkezők ellátása: 2016-ban százmilliárd forintot költöttünk az ilyen jellegű kiadásokra, amelyhez Brüsszel eddig mindössze ötmilliárddal járult hozzá.

A nyugat-európai országokban már több száz „no go”-zóna jött létre, ahova a rendőrök, mentősök nem mernek bemenni. Itt párhuzamos társadalmak alakultak ki, és az ott élők nem kérnek a befogadó ország rendszeréből.

A kormány véleménye, hogy kényszerbetelepítés helyett határvédelemre van szükség. Magyarország az egyetlen, amelyik komolyan vette a schengeni egyezményt. A déli határzár működik, és szerencsére a V4 országok is hasonlóan gondolkodnak.

„Minél nagyobb a részvétel, annál erősebb üzenetet küldünk Brüsszelbe, és annál nagyobb felhatalmazást kap a kormány az ország megvédésére. Az EU elvesztette normális önvédekező képességét, a felelőtlen jóság állapotába került. Túl nagy a tét, ne kockáztassunk” – zárta előadását a miniszter.

Gyermekeink érdekében

menza_csütörtök2

Eljött az idő, hogy összefoglaljam a Közkonyhán két hét alatt szerzett tapasztalataimat. Ahol az ebédek finomak és változatosak voltak, sok esetben jobbak, mint a városban elérhető menük általában. És hát ne felejtsük el azt sem, hogy egészségesebbek is, mint a reform előtti időkben.

Azt gondolom, az ember hajlamos ragaszkodni ahhoz, amit megszokott, és nehezen változtat, mert minden új, minden változtatás átmeneti kényelmetlenséggel is jár. Az ellenérzést tehát maga a változtatás szüli, a kritikusok többnyire nem magát az ételt, hanem a reformot, a változtatást ellenzik. A kérdésben megszólaló ellenzéki pártok pedig nyilván politikai tőkét kovácsolnának ezekből a kritikákból.  Ez persze nem baj, ha valós létjogosultsága van a kritikának. Ennek meglétéről pedig hogyan győződhetnénk meg a legegyszerűbben, mint úgy, hogy az étlap összeállításába nem beleszólva, szándékunkról az illetékeseket előre egyáltalán nem tájékoztatva, kipróbáltuk két hétig a Közkonyha kínálatát. Az eredményt már a bejegyzés elején, és a témában korábban írott posztokban is leírtam. Ugyanakkor arra biztatjuk az érdeklődő szülőket, kóstolják meg ők is az ebédet a Közkonyhán! A részleteket kidolgozzuk, és a megfelelő fórumokon értesítjük majd az érdeklődőket.

A másik dolog, ami segíthet megérteni, s ezáltal reményeim szerint elfogadtatni is a menzareformot, az a változtatás hátterének, szükségességének a bemutatása. Mindenekelőtt a népegészségügyi helyzet, ami komoly aggodalmakra ad okot, mint köztudott.  Itt kell feltétlenül megemlíteni a szív- és érrendszeri betegségek táplálkozással összefüggő térhódítását, vagy éppen a 2-es típusú cukorbetegség gyermekkori megjelenését és elterjedését. A kevesebb sót, kevesebb cukrot, több rostot tartalmazó ételek közétkeztetésbe való bevezetése pont ezeket a tendenciákat hivatott megfordítani. El kell érni tehát, hogy ne hadakozzunk olyasmi ellen, ami hosszú távon gyermekeink egészségét szolgálja.

A második közkonyhás hetünk tehát lassan véget ér. Nem zárjuk le azonban a témát, tovább dolgozunk azon, hogy az ételek minősége és változatossága továbbra is kiváló maradjon, a menzareform céljai minden érintett számára világossá váljanak, régi-új ételeivel pedig megbarátkozhassanak azok, akikért az egészet kitalálták: gyermekeink.

 

Meglepetés a Közkonyhán

menza6

Egy hete ebédelünk a Közkonyhán munkatársaimmal, hogy saját tapasztalatokat gyűjtsünk a megreformált közétkeztetésről, amiről hallani jót is, kritikát is. Véleményem egy hét után dióhéjban: az étel változatos, finom és egyáltalán nem sótlan, íztelen – ez az egyik leggyakoribb panasz rá.  Az elmúlt héten volt főzelék és magyaros húsétel hagyományos körettel, gazdag raguleves és édes második fogás. Nem hiányoltuk egyikből sem a sót, s ami fontos: a húsok sosem voltak rágósak, mócsingosak, mint anno gyermekkorom menzáin gyakran. A gyerekek elé minden esetben színhús került.

Most, a második közkonyhás hetünk elején, be kell vallanom, nem mindig van időm és lehetőségem odafigyelni arra is, hogy mit, mikor és milyen körülmények között eszem. Talán ezen is változtatnak most ezek a közkonyhai ebédek, itt heti étlap van, mindig lehet előre tudni, hogy mire számíthat az ember. Persze, a „műsorváltozás” joga azért fenn van tartva, de ahogy hallom, ilyen nem nagyon szokott előfordulni.

Munkatársaim elküldték az étlapot, hogy ne maradjak bizonytalanságban, sőt, egy hónapra előre meg van már tervezve a 3000 diák kosztja. Ami valahol természetes, hiszen a változatosság is fontos szempont az étkezésben. Azt is tudom, hogy a gyerekek képesek lennének napokig ellenni pizzán, vagy éppen tejbegrízen, de mint tudjuk, ők már csak ilyenek, ami ízlik nekik, az jöhet minden mennyiségben. Apropó tejbegríz: ahogy látom, második Közkonyhán végigebédelt hetünkre a koronát ez az egész gyermektársadalom által fenntartások nélkül elfogadott, sőt szeretett étel teszi majd fel, mert pénteken a szárazbableves után ebből kapunk egy porciót, természetesen a jól bevált „kakaó szórattal”.

És ha már a pénteki nap 748 kilokalóriát tartalmazó fogásait elárultam, nem mehetek el szó nélkül a hétfő magyaros karfiollevese és párolt kölessel feltálalt csikóstokánya mellett sem. A csikóstokány, ha jól tudom, ismert és gyakran főzött eledele a menzás konyháknak, de a párolt kölest már a reformszelek fújták rá az étlapra. A hétfő gyümölccsel megtoldott ebédje éppen ennek a régiek által is előszeretettel fogyasztott eledelnek köszönhetően csak 711 kilokalóriát tesz ki, ami éppen elég arra, hogy legyen a gyerekeknek energiája egy jó kis délutáni szaladgáláshoz, és még a napközis tanuláshoz is. Hétfő után pedig jön a kedd, mégpedig nem is akármilyen, hanem a húshagyó, a farsangi időszak utolsó napja. Régen ilyenkor már szombaton elkezdődött a mulatság, és egészen húshagyó kedd éjszaka 23:59-ig szólt a muzsika. Aztán amikor a toronyóra az éjfelet elütötte, véget vetettek a zenénk és hazamentek a legények.

Majd következik a hamvazószerda – az erre a napra előírt szigorú böjtöt pedig velem együtt még sokan tartják ebben az országban. Persze, ezek az előírások a gyerekekre nem vonatkoznak. No, ezen a napon kerülnek az asztalra általában otthon a különféle halak, és lám, az étlap szerkesztői is odafigyeltek, mert a fő fogás a Közkonyhán is rántott halfilé lesz, sárgarépás rizzsel és tartárral. S ez mind a böjtöt tartóknak, mind az egészséges étkezést híveinek jó választás.

Spenótot ebédeltünk…

kozkonyha7

Mégpedig finom spenótot ettünk, pontosan ugyanazt, amit még rajtunk kívül vagy 3000 gyerek elfogyasztott ma vélhetően jó étvággyal a Központi Konyhán, vagy éppen az iskolája ebédlőjében. Tudom persze, hogy a spenóttal a történelem folyamán sohasem voltak teljesen kibékülve a gyerekek, de ha finoman van elkészítve, és nincs már tele a gyerek hasa a büfében vásárolt mindenféle nasival, akkor bizony kiürülhetnek azok a zöld főzelékkel tele tányérok.

Azért is írom le ezeket, mert a menzareform után, az utóbbi időkben sokat hallani arról, hogy gyermekeinknek nem igazán ízlik az iskolai ebéd. Egyesek a kevés só használatából adódó íztelenséget emlegetik, mások pedig az új és ennek megfelelően szokatlan megjelenésű eledelek kiváltotta ellenérzésre gondolnak, mikor azzal szembesülnek, hogy hazaérkezve a gyerek első útja a hűtőszekrényhez vezet. Valóban, a menzareform, mint minden reform, eredményezhet vadhajtásokat, de hát ettől még nem kell mindjárt kongatni a vészharangokat és elvetni úgy, ahogyan van az egészet.

Már csak azért sem, mert miértünk, a gyermekeinkért és a jövőnkért van, és éppen idejében lett bevezetve. Emlékezhetünk ugyanis a felnövekvő ifjúság fizikai állapotáról, teljesítőképességéről és folyamatosan növekvő túlsúlyáról szóló híradásokra, amikből a hétköznapi ember számára is világossá vált, hogy ez így nem mehet tovább. A reformot kétségkívül hozzáértő szakemberek dolgozták ki, s bár mi magyarok képesek vagyunk megkérdőjelezni mindent, ezt mégse tegyük. Inkább azon gondolkodjunk el, hogyan lehetne segíteni a helyzeten, ízletesebbé és kívánatosabbá, „gyermekbarátabbá” tenni a menzás ételek megjelenését, és hát akkor már az ebéd környezetét is. Ez utóbbi a mi jó öreg Közkonyhánkra is ráférne, hiszen mégis csak három iskola tanulói járnak ide ebédelni nap mint nap.

Hogy ne csak a polgármesteri székből intézkedve keressük a megoldást, ezért mostantól két hétig a városvezetés is azt ebédeli majd, amit gyermekeink kapnak. Ma éppen egy jól sikerült pulykaragu levest, és a jó öreg spenótot krumplival és tojással. Ezt fogyasztotta velem együtt Gyürk Dorottya kulturális alpolgármester, Török Balázs városfejlesztési alpolgármester, Gerendás Gábor jegyző, Kéri Mihály gazdasági vezető, Kolozs János városi főmérnök, Mandula Gergely, a Városi Szolgáltató NZrt. vezérigazgatója, Fehér Zoltán, a Városi Szolgáltató NZrt. közétkeztetési divízióvezetője és más kabinettagok is. Elárulom, közben figyeltem az arcokat, de úgy láttam, ízlett mindenkinek, nálunk tehát nem lehet olyan nagy a baj. Persze ma is találkozhattunk „összetúrt” tányérokkal, és az is biztos, hogy néhányan még a kanalukat sem tették bele a spenótba. De ez talán a spenótot övező  ősi gyermeki ellenérzéseknek tudható be, és nem a menzareformnak.

Adventi gondolatok

0O3A4072_1

Az Advent időszaka számomra a készületet, a ráhangolódást jelenti a Karácsony ünnepére. Be kell vallanom, sosem volt könnyű a megérkezés, bármennyire szeretem a Karácsony hangulatát, a családi együttlétet, a templomi szertartásokat, az ajándékozás örömét, az év vége felé mindig nagyon sok a teendő a munkahelyen, így az ünnepi készülődést sokszor teherként élem meg.

Most, hogy a gyerekeim már nagyobbak, könnyebb a helyzet, az otthoni nagytakarítás, sütés-főzés, készülődés közös feladat, az ajándékozásnál pedig nem a „csomagok sokaságán” van a hangsúly. Együtt készítjük el Advent kezdetén a koszorút, amelyen a gyertyákat az adventi vasárnapokon közösen meggyújtunk, így hangolódva rá lélekben is a Karácsonyra.

A Szentestét hagyományosan szűk családi körben ünnepeljük, a szülőkkel, testvérekkel, unokatestvérekkel Karácsony első- és másodnapján jövünk össze. Nagy ilyenkor a sürgés-forgás, hiszen hál’ Istennek a szüleim, és anyósom,apósom is köztünk vannak, s az én és a feleségem oldalán is tizennégy-tizennégy unokával büszkélkedhetnek, így ezek az összejövetelek egy érettségi találkozó létszámával vetekszenek.

0O3A4102_1Tavaly ősz óta a karácsonyi időszaknak egy új arcát is megismertem, miután polgármesterként már nem csak egy-egy városi rendezvényre megyek el, hanem hivatalból a lehető legtöbb városi ünnepségen igyekszem részt venni. Fontosnak tartom, hogy a város közössége épüljön, ezért is nagy öröm számomra, hogy azt látom, egyre többen jönnek el a Fő téri gyertyagyújtásokra, adventi, szilveszteri vagy éppen az újévi hangversenyre, és egyre többen vesznek részt a rászorulók megsegítésében is.

Kívánom, hogy Karácsony békessége megérkezzen minden szentendrei ember szívébe, és a családok szeretetben, egymásra figyelve tölthessék az ünnepeket!